A római szerető című regényem 2018. májusban jelent meg. 
Ha szeretnél beleolvasni, alább találsz két rövid részletet! Ha többet szeretnél tudni az írásaimról és rólam, csatlakozz hozzám a Facebook oldalamon!  

FÜLSZÖVEG:

Léteznek sorsszerű találkozások. Van végzet. Matilda élete fenekestől felfordul, amikor a lányát elrabolják tőle. Ez a nap az Olaszországban élő nő életének legborzalmasabb napja – egyszersmind az a nap, amikor megismeri Enzo Bianchi alezredest. A hűvös, racionális svájci habitus találkozik Rómában a tüzes és lehengerlő itáliai életérzéssel. Lelkiismeret-furdalás és erkölcsi aggályok vívnak csatát Tilda lelkében az észvesztően szenvedélyes pillanatokkal, amelyek segítenek kibontakoztatni és megélni saját mélyre temetett nőiségét. Hogyan éli meg egy nő a szeretői viszonyt? Lehet jól dönteni, amikor egy határtalan szerelem és a házasság áll egymással szemben? Elégnek, vagy újraélednek ebben a kapcsolatban?
Olasz életérzés, perzselő erotika és könnyek adják a regény esszenciáját. Az izgalmas, érzelmekkel és fordulatokkal teli történet Itália lebilincselő szépségű vidékeire repíti olvasóit.

Első részlet

Fáradt vagyok. Érzem, hogy az agyam kezd atomjaira hullani. Nincs értelme tovább ténferegni az üzletben. Üres a fejem, nem jut eszembe semmi más az otthon felejtett bevásárlólistáról. Az csak ront a helyzeten, hogy Matthias folyamatosan csacsog, félpercenként bombáz a kérdéseivel. Gépiesen felelgetek, miközben azon gondolkozom, mit főzzek vacsorára. Amy a segítségemre van, felnőtt módjára, hatékonyan támogat a pakolásban. Mosolygok magamban: igazi nővé cseperedett, talán túlságosan is korán. Tökéletes az alakja, minden domborulata arra enged következtetni, hogy igazi bombázó lesz belőle. De miért is áltatom magam? Már most is az, minden pasi megfordul utána az utcán.

Miután felkerült a szalagra az utolsó áru is, felnézek, és a szomszéd sort bámulom tompán. A mellettünk levő pénztárnál három rosszarcú férfi áll; külföldieknek tűnnek, biztosan nem olaszok. Éppen Amyt mustrálgatják csorgó nyállal. Elfojtom a lelkem mélyéről feltörő undort. Anyaként és nőként is gyűlölöm ezt a fajta néma zaklatást, amelyet nap mint nap lányok, asszonyok ezrei kénytelenek elviselni.
Bátran szembenézek velük, és a pillantásommal azt üvöltöm: Vegyétek le róla a mocskos szemeteket, arra sem vagytok méltók, hogy bámuljátok őt! Megvetésben gazdag véleményemet teljesen egyértelműen közvetíti az arcom és a testbeszédem. Mérgesen néznek vissza rám, de aztán inkább elkezdenek beszélgetni egymással. Rossz érzés fog el. Vészjósló, megmagyarázhatatlan szorongás lesz úrrá rajtam, amit fáradtságra fogok.

Mi következünk, így negatív gondolataimat gyorsan eltereli a fizetés és a pakolás unalmas napi rutinja. Hitelkártyám megint jelentős összeggel lett terhelve. Felsóhajtok, próbálok uralkodni magamon. Matthias vidáman ugrándozik mellettem kifelé az áruházból, alig várja, hogy a kocsiban végre felbonthassa a csokoládéját. Az autóhoz érve bepakolunk a csomagtartóba, gondosan különválogatva a mélyhűtött, a nehéz és a kosárba való ételeket. Megint összekapunk Amyvel valami semmiségen, mint mindig. Mit hova tegyünk, és miért nem jó úgy, ahogy éppen van. Ő szívesen szöszmötöl az ilyen apróságokkal, és persze nagyon szeret az én is felnőtt vagyok szerepben tetszelegni. Én viszont csak egyet szeretnék: végre hazaérni. Miután félőrült módjára végigkapkodtam a munkaidőmet, elviseltem az idióta főnököm folyamatos szurkálódását, még vár rám a délutáni műszak otthon. A mosás, főzés, takarítás öröme.

Bepakoltunk mindent, Matthias már az autóban majszolja a csokiját. Amy fordul is a bevásárlókocsival, és tolja vissza a helyére. Szétnézek én is, meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem jön autó, és biztonságban jut el a bevásárlókocsi-tárolóig. Elszorul a torkom, még a lélegzetem is visszatartom, amikor a tároló mellett megpillantom a szomszéd pénztárnál látott bűnöző kinézetű férfiakat. Az egyik pont rám néz, a másik kettő vigyorogva legelteti a szemét az én kislányomon. A legalacsonyabb végül beszáll az autóba. Figyelem őket, és valamilyen megmagyarázhatatlan rettegés fog el. Nem veszem le a tekintetem róluk, a feszültség a köztünk levő legalább húszméternyi távolság ellenére szinte tapintható. Kattan a kocsi, inkább csak a perifériás látásommal követem Amyt, fókuszomban a férfiak vannak. Azon kapom magam, hogy gyökeret eresztett a lábam a betonba. Mi van velem? Miért veri a szívem saját ütemének kétszeresét? Aztán a következő pillanatban mindent megértek, és egyetlen szörnyűséges másodperc alatt a tudatom az életemmel együtt darabokra hullik. A két rosszarcú megragadja Amy karját és lábát. Mire egyáltalán felfogom, hogy mi történik, a kislányom már az autójukban van. A félelemtől földbegyökerezett lábam hirtelen lendül, engedelmeskedni kezd. Három lépést teszek a lányomat fogva tartó kocsi felé, de ők teljes gázzal kikanyarodnak a parkolóhelyről. Villámgyorsan elhúznak – mégis olyan érzésem van, mintha egy idegtépően lelassított film peregne előttem. Perceknek, óráknak tűnnek ezek a valójában csak értékes másodpercek.

Megfordulok. Fogalmam sincs, hogyan és mikor ültem be a kocsimba, de az adrenalin áldásos hatása segít kiszabadulni ebből a leblokkolt tudatállapotból. A slusszkulcsot próbálom betenni a helyére. Annyira remeg a kezem, hogy nem sikerül, amitől csak még idegesebb leszek. Hiszen tudom: EL KELL INDULNOM! Sikerül, padlógázzal állok ki a parkolóból, anélkül hogy szétnéznék.
–  Matthias, csatold be magad nagyon erősen! Kapaszkodj! És kérlek, most ne kérdezz semmit. Anyának figyelnie kell! – indokolatlanul hangosan üvöltöm. Halálra van rémülve, egy pillanatra látom az arcát a tükörben.
Nem, most nem foglalkozhatom ezzel. Milyen autó volt? Úristen, milyen volt? Bordó, nagyon rozoga, ütött-kopott, régi autó. Talán össze volt törve. Úgy mondom fel magamban az ismertetőjeleit, mintha felelnék belőle. Mire kiszáguldok a parkolóból, két autóval is majdnem összeütközöm. Nem foglalkozom ezzel sem.
Istenem, Amy, könyörgök, könyörgök… – fogalmam sincs, kihez intézem a fohászomat.
Telefon, hol a telefonom? A táska, igen, a táskámban volt! A gondolataim olyanok, mintha nem is az enyémek lennének, skizofrén üzemmódba estem: két énem lett hirtelen. Az egyik próbál felülemelkedni a félelmen, a pánikon, és racionálisan gondolkodni. De van egy másik énem is, akit beszippantott az alagút, akinek minden kontrollját felülírta a rettegés.

Miután kikanyarodom a főútra – éppen egy busz elé, amelyik alig tud megállni, és a vezetője dühösen nyomja a dudát –, megpillantom az autót. Körülbelül négy kocsival előttem halad a forgalomban. Próbál a lehető legerőszakosabban előzni, kikerülni a délutáni csúcsban előtte cammogókat. Jaj, ne, könyörgök, ne ütközzenek senkivel, Amy…!
A gázt nyomva a legjobb tudásom szerint kormányzok, miközben a mellettem lévő ülésen elhelyezett táskámból próbálom kikotorni a telefonomat.
A francba, ne! Felmennek az A90-es autópályára. Látom, amint a kocsi fékezés nélkül kanyarodik át az autópálya bekötőútjára. Nincs időm remegni, sírni, de még félni sem. Gondolatok százai cikáznak a fejemben egyszerre. Végre kitapintom a kezemmel  a telefont! Miközben kikapom a táskámból, az indexelést és minden racionalitást elhagyva keményen balra rántom a kormányt. Két autóval is majdnem összeütközöm, de végül fent vagyok az autópályára vezető úton én is.
Hol van? Hova tűntek? Gyorsítok. Én magam sem tudom, honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy ilyen sebességgel száguldozzam, de végig sem akarom és tudom gondolni. Végre megpillantom a körforgalomba éppen befelé kanyarodó rozzant, bordó autót. Nem Róma felé indul el, és olyan hirtelen sorol ki, hogy a vezetője majdnem elveszti az uralmát a kocsi fölött. Mivel ez azt jelenti, hogy jó ideig nem tud majd más irányba menni, értékes másodperceket nyerek, hogy feloldjam a zárat telefonomon, és tárcsázzak. Kicsöng, miközben valósággal repülök kifelé a körforgalomból.
– Rendőrség, miben segíthetünk? – Nyugodt, de határozott férfihang szólal meg a vonal másik végén.
– A lányom… elrabolta a lányom három férfi, üldözöm őket autóval… Kérem, segítsenek! El fogom veszíteni őket! – teljesen összefüggéstelenül visítok a telefonba.
– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! Hol van most? – Szigorú és parancsoló minden szava.
– Az A90-es autópályára hajtok fel! – Nem tudom miért, de továbbra is ordítok.
– Milyen típusú gépjárműt üldöz, és biztos benne, hogy a lánya a járműben van?
– Viccel? – Szinte földöntúli a hangom. – Persze, hogy biztos! A szemem láttára tuszkolták bele. Nem tudom…nem tudom, milyen kocsi, bordó, régi, kopott és… talán törött, de abban nem vagyok biztos. Kérem, jöjjenek, most azonnal! – könyörgök a diszpécsernek, mert végre van valaki, akihez a fohászomat intézzem.
– Nem értem önt, asszonyom!
Észre sem vettem, de hirtelen olaszról németre váltottam, úgy látszik, pánikhelyzetben az ember ösztönösen az anyanyelvét használja.
– Nyugodjon meg, már elindultak a kollégáim. Kérem, ne tegye le a telefont! És semmivel se próbálkozzon, amíg oda nem ér a segítség! –  hangja, ha lehet, még szigorúbban cseng, mint az elején.

***

Második részlet

A hajam kézzel fésülöm ki, a mellem visszabújtatom felsőm takarásába. De amit belül érzek, azt nem tudom eltakarni, képtelen vagyok letörölni az arcomról, vagy kitörölni az agyamból.
Biztos ezt akarom? Mit fogok utána érezni? Ráadásul még csak Paullal feküdtem le. Egész életemben nem is láttam más meztelen férfit élőben, csak a férjem.
Hirtelen rám tör a menekülhetnék. Nem érdekel már semmi, csak kint akarok lenni a lakásból! Nem tudom kezelni a helyzetet, pánik fog el. Felugrok a kanapéról, és elindulok az előszoba felé. Enzo éppen akkor lép be a nappaliba, jóformán összeütközünk.
– Megjött az ebéd. Hová mész?
– El akarok menni! – Élesen ejtem ki a szavakat, mintha ő tehetne arról, hogy itt vagyok.
– Tessék? – néz döbbenten a szemembe. – Mi történt az elmúlt egy percben?
– Semmi. Menni akarok, és kész!
– Tilda! Felnőtt emberek vagyunk, nem beszélhetnénk meg? Ne rohanj mindig el! – Az utolsó mondatot már a hátamnak mondja, mert végigrobogok az előszobán, és már veszem is a cipőm.
– Nincs mit megbeszélnünk! 
Enzo hitetlenkedve néz rám; leteszi az ételt, és két lépéssel mellettem terem.
– Te valóban nem éreztél az előbb semmit? – Most dühösnek látom.
– Ez nem számít, Enzo! – nyögöm halkan.
– Valóban? Hát pedig szerintem csak ez számít! – Szorosan előttem áll, szinte érzem teste melegét.
– Mennem kell… – ismétlem magam bizonytalanul.
– Rendben, elmehetsz, csak mondd ki! – a száját azonnal az enyémre tapasztja.
Nem tudok, és talán nem is akarok válaszolni. Hevesen csókol, amit persze ösztönösen viszonzok, hiszen jobb csókokat el sem tudok képzelni, mint amiket tőle kapok.
– Mondd, hogy el akarsz menni! – nyögi bele a számba, és az ajtóhoz présel teljes testsúlyával.
– Enzo… – suttogom, miközben karjaim önálló életre kelve ölelik körül a nyakát.
Lekapja a felsőmet, és egy kézzel, profi módon kapcsolja ki gondosan kiválasztott melltartómat. Az immár fedetlen melleimben gyönyörködik. Olyan hódolattal nézi őket, amitől a mellbimbóim büszkén húzzák ki magukat, peckesen hegyesre keményedve. Lassan a szájába veszi az egyiket, majd finoman a fogai közé csípi.
– Mondd!
Képtelen vagyok válaszolni, csak kéjesen nyögdécselek attól, amit velem művel. Forog a bimbómon a nyelve, aztán különös gyengédséggel harapdálja. Lecsúszik a nadrágom bokáig, észre sem vettem, hogy kigombolta. Két másodperc múlva a bugyim is csatlakozik hozzá. Mindkét lábamat kiemeli a ruhák fogságából. Teljesen meztelen vagyok, leszámítva a magassarkút. Letérdel elém, és minden átmenet nélkül végignyalja a szeméremdombomat. Azt sem tudom már, hogy az élvezettől, vagy a szégyentől lángol-e az arcom. Kicsit széjjelebb rakja a lábaimat, majd a nyelve puha játékba kezd a csiklómon.
– Áááh – olyan kéjes nyögések szakadnak ki a számon, hogy fel sem ismerem a saját hangomat.
– El akarsz menni, Tilda? – veti oda a kérdést, majd köröz a nyelvével tovább. – Válaszolj! – mordul fel.
Abbahagyja a veszettül izgató nyelvtáncot, és csak a leheletét érzem magamon. Akkora hiányérzetem támad, úgy érzem, megőrülök!
– Nem! – sikítok fel, amikor a száját rám szorítva újra nekem esik.
– Hallani akarom! – zihál, és újra eltávolodik a szája tőlem.
– Ne hagyd abba, kérlek! Maradni akarok!
Mély, rekedt hangon nyög fel. Elérte a célját, és most elveszti az eszét ő is. Megleckéztetett alaposan. Ami ezek után történik, elképzelhetetlen gyönyört okoz nekem. Ha hinnék a lélekvándorlásban, biztos lennék benne, hogy ezt valaha minden nap gyakorolta rajtam. Olybá tűnik, érzékeny pontjaimnak minden milliméterét ismeri. Ajkaival, nyelvével percek alatt taszít bele egy kendőzetlen, határokat nem ismerő mély gödörbe, amelybe csak zuhanok és zuhanok, míg át nem élek egy eszméletvesztő orgazmust.
Ha nem lenne mögöttem az ajtó, teljesen biztos, hogy összecsuklanék. Enzo feláll, és mint egy gyereket, felemel. Kismajom módjára kapaszkodom a nyakába, és csókolom őt, míg a hálóba nem ér velem.

Ha tetszett, ITT tudod megrendelni a könyvet!