Első

– Miért nem emlékszem arra, hogy valaha Kahlónak hívtak? Ez lehetséges egyáltalán? – ordított Nana magából kikelve.
– Elég legyen – kiabált vissza Lazaro is. 
– Aurora, Battista! Menjetek fel a szobátokba. 
A lányom dühösen pillantott rám, Battista meg csak vigyorgott, ő élvezte a cirkuszt és azt is, hogy a nővére megint éppen bajba keverte magát. 
– Akkor én is Kahlo voltam régen? – kérdezte Aurora, mielőtt kelletlenül az ajtó felé indult.
– Nem – morogta Lazaro. Idegesen a hajába túrt, körülbelül századjára.
– Anya, miért nem mondtad el legalább te? – sziszegte Nana, élesen fúrta a gyönyörű kék szemét a tekintetembe.
Fájt látni a szenvedését, fájt a vad vád és harag, amit felém közvetített.
 – Nana, ez már a múlt, nincs semmi jelentősége a mostani életünkre nézve – kezdtem egy hatalmas sóhajjal, de ő közbe szólt.
– Arra is emlékszem, hogy nem te vagy az igazi anyám, akkor a nevet, amivel születtem, hogyan fejthettem el?
Lazaro dühösen ugrott fel, de megfogtam a karját. A szívembe hasítottak Nana szavai, hiszen szerettem, pont úgy, mint a másik két gyermekünket is. Csak bántani akar, sértegetni, hogy a végsőkig húzza a határokat – mondogattam magamban.
Azt a borzalmas napot, amit a pincében töltött, vélhetően így dolgozta fel. Alig emlékezett a Korfun töltött hetekre. Egyedül Sisi maradt meg élénken az emlékezetében, a jó emlékek, de a többit gondosan elásta az agya legmélyére.
– Mit titkoltok még? – kérdezte, egy szemernyit sem csökkenő a dühvel. – Más lett a nevem, miért? Mi köze van ennek az egésznek Kolumbiához? Hiszen Alaszkában születtem, te voltál a tanárom, anya. Akkor ezért beszélünk mindannyian folyékonyan spanyolul? És legfőképpen, miért Odetta cuccai között turkálva kell ezzel szembesülnöm, aki már öt éve halott?
Hangos robajjal földhöz vágta a könyvet és a papírokat, amelyeket Odetta régi ládájában talált.
 – Kislányom, higgadj le végre! – kérte Lazaro türelmet erőltetve magára, noha tisztán éreztem a testéből kipárolgó feszültséget.
– Hazudtatok nekem. Az egész életem egy nagy büdös hazugság. Már azt sem tudom, ki vagyok.
– Nana, ugyanaz az ember vagy, aki eddig is voltál. És mi is ugyanazok vagyunk, akik voltunk.
Lazaro válaszolt, mert engem majdnem megfojtott a gombóc, ami a torkomat nyomta. 
 – Kolumbiában éltünk? Miért változtattál nevet? – A lányunk részéről nem ért véget a kérdések sora, az apjára mutatott dühösen. – Ki vagy te valójában?
– Nem, te sosem éltél Kolumbiában – felelte Lazaro gondterhelten. – Ne akarj tudni semmi mást. Legyen annyi elég, hogy szeretünk, ahogy mindig is szerettünk. Biztonságban és jólétben élsz velünk és a testvéreiddel. Nana Mendez vagy és az is maradsz. Aki ősztől történelmet tanul a firenzei egyetemen, rendben van az éltünk. Ne szabadítsd ránk a múlt szarságait.
Nana döbbenten bámult az apjára, a két konok Mendez – akik valaha Kahlók voltak, farkasszemet néztek egymással. Egyik sem fog engedni, ezt pontosan tudtam.
– Sosem fogod megmagyarázni, ugye? – suttogta Nana.
– Nem – vágta rá Lazaro. – Nem tartozunk neked magyarázattal. A múlt, az múlt, amit lezártuk, tedd ezt te is.
– Nekem így is jó. Majd én kiderítem magamtól.
A lányunk felugrott a fotelből és kirobogott a nappaliból. Lazaro utána akart menni, de én visszatartottam.
 – Hagyd, most nem fogsz tudni vele értelmesen beszélni. Előbb le kell higgadnotok.
– Nem beszélhet így velünk – mutatott a férjem mérgesen Nana után. – Remélem nem gondolja komolyan, hogy ő majd nyomozgatni fog. Annyira fafejű! 
Lazaro még mérgében is magához szorított, szerintem így próbált ő is lehiggadni.
– Pont olyan fafejű, mint az édesapja – súgtam a nyakába. Lazaro csettintett a nyelvével, de nem cáfolta a megcáfolhatatlant.
– Mi lesz, ha tényleg kutakodni kezd? – kérdeztem aggódva. Kicsit eltolt magától és a szemembe nézett. Csupa aggodalom és félelem csillogott benne.
– Szerintem egy kicsit többet kellene elárulni neki. Egy tizennyolc éves kamaszlány nem elégszik meg azzal, hogy nevet kellett változtatnod, ja és amúgy Kolumbiából származol, de mást nem tudhatsz.
– Hogy mondhatnám el neki az igazságot – nyögte Lazaro. – Négy éve már, hogy így is ellenségként tekint ránk, ha tudná, ki voltam, biztosan meggyűlölne.
– Egyrészt sosem gyűlölne, mert imád téged. A kamaszos hormonok tombolnak benne és teszik ilyen undokká. Én is megértettem, emlékezz rá!
Kétszer végigsimítottam a szexin őszülő borostáján, ő meg szerelemmel telve igézte a szememet, majd morogva magához vont újra.
– Az is egy csoda volt, őzike! – suttogta halkan a nyakamba. – Nana sosem bocsájtana meg, mint te.
– Túl régóta vezekelsz, szerelmem. Te vagy az, aki nem tudja elengedni a múltat, így nem is várhatod el, hogy ne érjen utol időről-időre.
Lazaro finoman ringatott, éreztem a testéből áradó szorongást.
– Szólnom kell Titónak, hogy Nana kutakodni akar. Mert tuti ő lesz az első, akit megkeres a kérdéseivel. Jobb, ha számít majd az offenzívára.
– Utána pedig meg kell beszélnünk, mit mondjunk a gyerekeknek. Mert ezek után Aurora és Battista is kíváncsiskodni fognak, abban biztos vagyok.
Lazaro egy gyors puszit nyomott az arcomra és a telefonjáért nyúlt. Mivel Tito Chicagóban volt, és ott éppen éjszaka közepén jártak, Lazaro üzenetet írt neki. Évekbe tellett, hogy megértessem a makacs férjemmel, hogy bár a fiúk még mindig neki dolgoznak, már nem egy kartell félelmetes feje. Nem hívhatja fel őket éjjel, hogy ugorjanak és csináljanak meg valamit, nem ugráltathatja őket úgy utasítva, mint a szolgákat szokás. Már be is tartotta ezt, legalábbis próbálta.
– Nem mondhatunk neki semmit a kartellről és a családomról – sóhajtott Lazaro felém fordulva.
– Nem, természetesen nem.
 – De akkor mégis mit mondjak? Hogy beszéljek apámról anélkül, hogy megemlíteném a drogot? Mit mondjak Kolumbiáról anélkül, hogy szóba hoznám a kartellt?
A férjem jó nagyot rúgott a kanapé oldalába. A dühét pont úgy nem tudta fékezni, mint régen, csak már nem félemlített meg vele egy kicsit sem.
– Julietta és édesanyád az a két ember a múltból, akikről szoktál mesélni Nanának. Induljunk ebből ki. Most pedig hozz két pohárral a tavalyi díjnyertes borodból és beszéljünk meg mindent nyugodtan a lugasban!

 Második  

– Ezek teljesen hülyének néznek engem! – A szobámban járkáltam föl s alá, képtelen voltam lehiggadni.   
– Titeket ez nem is idegesít? – kérdeztem az ikertesóimat, akik jobbra-balra mozgatták a fejüket, ahogy engem követtek a szemükkel.
– De, engem igen – csattant fel Aurora.
– Én leszarom – közölte Battista.
– Ne beszélj csúnyán – pirítottam rá fenyegetően.
– Te is mindig csúnyán beszélsz és apa is – grimaszolt rám az öcsém.   
– De apu már öreg, én meg tizenkilenc leszek idén, te meg csak tizenkettő vagy. Meg amúgy is!  
Felkaptam egy díszpárnát és hozzávágtam.  
– Engem már az is meglepett, hogy csak akkor házasodtak össze, amikor egy évesek voltunk Battistával – mondta Aurora halkan.
– Az semmi! – legyintettem, mert tényleg nem volt fontos. – Anya bekapta a legyet, szinte rögtön, miután ideköltözött. Nehéz terhessége volt veletek, mert már akkor sem tudtatok normálisan viselkedni.  
Felröhögtem, Battista hozzám vágta a párnát, amit az imént én dobtam a fejéhez, Aurora meg sértődötten nyújtotta rám a nyelvét.  
– Csak viccelek, de ugye látjátok? – közéjük ültem a szófára, a húgom azonnal hozzám simult, én meg átkaroltam. – Emlékszem erre is. Arra, hogy anya mennyire sokat hány, hogy apu szinte nem is engedte felkelni, míg meg nem születtetek. Akkor miért nem emlékszem a Kahlo névre? Mármint ismerős, meg minden, de magamra csak Mendezként tudok gondolni. Nagyon para, hogy apu meg én nevet változtattunk valami miatt, nem?  
– De! – bólogatott Aurora egyetértően.  
– Száz, hogy valami tanúvédelmi program vagy ilyesmi – közölte Battista teljes meggyőződéssel.
Erre nem is gondoltam. Bár nem tartottam lehetetlennek, hogy valami bűntény van a háttérben. Jézusom! Erős kényszert éreztem, hogy kiderítsem, mibe keveredett apám a múltban! Elég gazdag volt mindig is, ki tudja hányan szerették volna azt, ami az övé.  
– Elutazom Kolumbiába, segítenetek kell!  
– Mi? – sikított fel a húgom.  
– Mi is mehetünk? – kérdezte Battista.  
– Nem. De én nagykorú vagyok, oda utazom, ahová csak akarok, nem kell hozzá már a szüleim engedélye. Odetta cuccai között valami Cali nevezetű hely volt a borítékon. Azt hiszem, oda kellene mennem.  
– Anya és apa úgysem fog elengedni – jelentette ki Aurora.  
– Szerinted meg fogom kérdezni? Pf! Hülyének nézel? Azt mondták, érettségi után elutazhatunk Francescával Párizsba, hát akkor most elutazom. Csak elfelejtek szólni, hogy nem Franciaországba megyek.
Csettintettem kettőt az ujjammal, tudtam, hogy a tervem zseniális és teljesen kivitelezhető. Kizavartam az ikreket a szobámból és nekiálltam az internetet böngészni. Egy óra alatt kiderítettem milyen vízum kell Kolumbiába, mennyibe kerül a repülőjegy és hol a francban van egyáltalán Cali. A barátnőmmel is lezsíroztam a dolgot, alig vártam, hogy belevágjak végre életem legnagyobb kalandjába.

Harmadik    

– Beugrom a faluba, meccset fogok nézni a kocsmába, mint az igazi olaszok.
Amelia háta mögé lopakodtam, és a nyakába csókoltam.  
– Rendben, szívem. Menj csak!  
Isteni illata volt a rizottónak, amit kevergetett. Kedvem támadt itthon maradni, az ikreknek pénzt adni, hogy moziba menjenek és a feleségemmel kettesben vacsorázni, majd dugni egy nagyot. A gondolatra még a farkam is bólogatott örömében.  
– Vegyél fel végre valakit, aki vezeti a háztartást! Elegem van belőle, hogy folyton dolgozol, rám meg nem jut időd!  Megpördítettem, a seggét megmarkolva magamhoz húztam.  
– Nem bírok, Lazaro. Odettát senki sem tudja pótolni, rettenetesen hiányzik.  
Bár az én dadám, házvezetőnőm és anyám helyett anyám volt Odetta, Ameliát jobban megviselte a halála.   
– Tudom, szerelmem, hogy senki sem pótolhatja őt, de nem szeretném, hogy egész nap moss, főzz és takaríts. Nekem szükségem van…  
– Lazaro!  
A szomszédom hangos kiabálása és füttye belém fojtotta a szót.   
– Indulnom kell, de sietek haza hozzád. Napok óta nem fordítottam elég figyelmet a puncidra és a…  
– Na, menj már! – kacagott a feleségem, miközben hozzám vágta a konyharuhát. – Franko kifütyüli a lelkét.  
Egy jó mély nyelves csók után kisiettem az udvarra. Nana Vespájára pattantam fel, a Hurrikán Kisasszony úgyis Franciaországban nyaralt, így nem tudott ordibálni velem. A szomszédom után hajtottam, porzott a birtok köves útja a két robogó nyomán.
Massa Marittimába érve láttuk, hogy már minden kávézó és kocsma megtelt, mindenki izgatottan várta az év mérkőzését. Felkanyarodtunk a templom melletti kis sikátorba, ahol majdnem elütöttem a lányom legjobb barátnőjét a fagyizó előtt.  
– Te mi a faszt keresel itt? – kiáltottam fel a meglepetéstől.  
Franko meglepetten szállt le a motorról, nem értette mi a franc bajom van. Francesca ijedt szemekkel meredt rám, megremegett a szája, amikor megszólalt.   
– Én…  
– Te? Hogy-hogy nem vagy Párizsban? És akkor Nana kivel utazott el tegnapelőtt?  
Végigfutott az agyamon ezernyi lehetőség, hogy miért hazudott a lányom. Talán valami pasi ügy lehet a dologban? Mibe keveredett már megint?  
– Mondd már! – üvöltöttem fel újra.  
– Lazaro!  
Franko megfogta a vállamat, de leszartam, hogy próbált jobb belátásra bírni. Már a kocsma teraszáról is mindenki minket bámult.   
– Nana nem Párizsban van – nyögte ki nagy nehezen a kis csaj.  
– Akkor mégis hol a büdös francban van?  
– Kolumbiában.
– Mi?!
Azonnal levert a víz, minden olyan félelem feltört bennem, amelyeket már évek óta nem éreztem. Nana megint egy pici lány volt a lelkemben, akit nem tudok megvédeni, akiért annyira aggódom, hogy levegőt sem kapok. A sok nyugalomban eltöltött év elpuhított, elfelejtettem, milyen is ez az érzés. Közel álltam ahhoz, hogy a macskakőre omoljak össze. Kellett egy kis idő, míg összeszedtem magam, de aztán azonnal cselekedtem.  
– Szállj fel mögém a motorra! – parancsoltam rá a halálra rémült lányra.   
– Mi történt, Lazaro? – kérdezte Franko, semmit sem értett vagy sejtett az egészből.  
– Később!  
Köszönés nélkül hajtottam haza a robogóval. Romboló és rettegéssel teli gondolatok százai cikáztak a fejembe. Kolumbia egyébként sem ideális kirándulóhely egy tizennyolc éves lánynak, aki burokban és jólétben nőtt fel, nem ismerve a világ valódi, kemény arcát. De Nana számára különösen nagy veszélyt rejtett az az ország, főleg, ha a Kahlo család után kezd kutakodni. Odetta leveleiből egyértelműen kiderítette a bogotai szálakat, ráadásul Cali is szerepelt a házvezetőnő és a sógornője közötti üzenetekben. Hál’ Istennek legalább a drog és klán kimaradt belőle, de ez így is több volt, mint sok.  Hatalmasat fékezve álltam meg a rustico előtt.  Úgy fordultam Francesca felé, hogy nem hagytam kétséget a dühömet illetően:  
– Szállj le, gyere be és mondj el mindent, amit tudsz!  
– Ti mit kerestek itt? – kérdezte Amelia, amikor beléptünk a konyhába. – Nana is itthon van?  Kérdőn nézett hol rám, hol a megszeppent lányra.  
– Nana nem Francescával utazott Párizsba vakációzni, hanem egyedül ment el Kolumbiába.  
A feleségem a szája elé kapta a kezét, pont azt a halálos rémületet láttam a szemében, amit én is éreztem. Lerogyott egy székre.  
– De miért?  
Mindketten Francescára néztünk, tőle vártuk a választ.  
– Azt mondta, megtudta, hogy onnan származik, de maguk nem mondanak neki semmit és szeretné kideríteni.  
– A büdös kurva életbe! – sziszegtem.  Amelia szúrós szemekkel nézett rám, de nem hatott meg. – Hogy segíthettél neki ekkora hülyeségben, Fran? Ráadásul olyan hülyék vagytok, hogy a faluban maradtál! Eszetekbe sem jutott, hogy összefuthatunk?  
– Holnap utazom Salernóba a barátaimmal, csak két nappal későbbre tudtunk szállást foglalni, mint ahogy Nana elrepült – felelte halkan.  
– Még szerencse!  
Akkorát vágtam az asztalra, hogy a lány megremegett. Amelia most úgy nézett rám, amitől mindig hátra léptem kettőt. Kinyitottam a számat, de inkább gyorsan be is csuktam.  
– Mesélj el mindent, amit tudsz Nana utazásáról! Ne hagyj ki egyetlen apró részletet sem!  
A feleségem csendes, de határozott hangon kérte Francescát, mire ő azonnal beszélni kezdett. Amelia olykor keresztkérdéseket tett fel, mintha csak feleltetne az iskolában. Én mégis kihallottam a hangjából azt a fátyolos tónust, amit az aggodalom és a visszafojtott sírás csempészet bele.
Nem hittem el, hogy újra megtörténik! A múltam egy másodperc alatt kúszott vissza a jelenembe, akár egy csúszómászó mérges kígyó.   

Negyedik

A megadott cím felé vettem az irányt, miután beütöttem a mobilomba, rádöbbentem, hogy közelebb volt az úti célom a szállodához, mint gondoltam. Az ajtóban megállva minden szem rám szegeződött, noha a külsőm szerintem tökéletesen belesimult a kolumbiai emberek közé, talán a kék szemem és az öltözködésem tért csak el. Diego felállt az asztaltól és teli szájjal vigyorogva integetett felém. Habár csak Instán beszéltünk eddig, jó volt végre egy ismerős arcot látni. Borzalmas buszozás volt mögöttem Bogotából, a szállásomat épphogy elfoglaltam, rohantam erre a találkozóra. Bementem a helyiségbe, kikapcsoltam a telefonomon a térkép alkalmazást és mosolyogva a nyurga fiú felé vettem az irányt.   
– Hello, Cara!  – ölelt át olyan bizalmas üdvözléssel, mintha ezer éve ismerne.   
– Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk – viszonoztam jóval visszafogottabban az ölelését.   
– Jó híreim vannak! Az egyik spanomnak említettem, hogy veled találkozom, azt mondta, ő már hallott a Kahlo családról.  
– Komolyan?  
Fáradtság ide vagy oda felélénkültem az ereimben szétáramló izgalom miatt.   
– Megmondtam vagy megmondtam, hogy Diego bácsi segít neked?
Felkacagtam. A srác vékony arcával és hihetetlenül elálló füleivel nagyon hasonlított egy majomra. De cseppet sem előnyös külsejét kompenzálta humora és magabiztossága. Leültünk az internet kávézó egyik bokszában és nekem is rendeltünk egy eszpresszót. Amíg vártuk a barátját, beszélgettünk a repülőutamról és a zenéről.
Egyszer csak felcsillant Diego szeme, és a kijárat felé integetett. Kíváncsian fordultam én is hátra, de nem számítottam erre a látványra. A fiú, aki megindult felénk, több, mint jól nézett ki – maga volt a pasi ideálom. Szinte fekete szemei szigorúan vizslattak, félhosszú, oldalasra vágott hullámos haját kisimította az arcából, az én szívem meg majd kiugrott a helyéről, mire mellénk ért. Fölénk magasodott, szakadt szűk farmert és egy egyszerű fekete pólót viselt, az illata kicsit citromos és fűszeres, talán borsos volt.   
– Mi a pálya, haver? – Diego felugrott, kezet fogott a sráccal, majd összeérintették a jobb vállukat.   
– Semmi – felelte laza hanyagsággal, de érces hangjától felállt minden szőr a testemen.   
– Ő Nana, akiről meséltem neked. A kolumbiai gyökereit keresi, bírnám, ha te tényleg tudnál segíteni!  
Mindketten leültek velem szemben, én csak egy halk hellót préseltem ki magamból, mert Diego barátjának a tekintetétől iszonyú zavarba jöttem.   
– Mit vagy kit keresel pontosan? – kérdezte a tök idegen srác. A nevét sem árulta el.   
– Nem is tudom, csak nemrég tudtam meg, hogy a Mendez nem a születési nevem. Valaha Kahlónak hívtak.
Villant egyet a szeme, de nem felelt semmit arra, amit mondtam neki.  
– És a szüleid? Hol vannak?   
– Toszkánában. Ott élünk a tesóimmal, de az anyám csak mostoha, nem ő szült engem. 
Keserű íz öntötte el a számat, valójában sosem tartottam Ameliát mostohának, szeretem őt, mégis folytatom. – A szülőanyámról sokat mesélt apu, de rá kell döbbennem, hogy mégsem tudok róla semmit. Szép volt, kedves és okos, nagyon szeretett engem és apát is, de ennyi…   
– Ő kolumbiai volt?  
– Szerintem igen, vagyis majdnem teljesen biztos, hogy a fiatalkoruk ide köthető, Caliba.  
A srác nem szólalt meg, csak bizalmatlanul méregetett. Továbbra is irtó helyesnek találtam, noha nem tűnt túl kedvesnek, legalábbis velem nem volt az.  
– Tudsz segíteni? – törtem meg a hármunk között kialakult kellemetlen csendet.   
– Hogyne tudna! Felipe mindent el tud intézni, igaz haver? – bökte oldalba vigyorogva Diego a barátját, akinek egyúttal megtudtam végre a nevét is.   

***

Lebuktam. Három fantasztikus, Caliban töltött nap után az apámtól egy nem túl kedves, őrjítően dühös üzenetet kaptam. A barátnőm irtó amatőr húzása, miszerint összefutott az apámmal a kávézó előtt, nagyban lerövidítette a kolumbiai tartózkodásomat. Pedig semmi kedvem sem volt hazamenni, hiszen kezdtem teljesen belezúgni Felipébe. A kezdeti morcossága hamar elillant, egész nap együtt lógtunk. Néha hármasban, olykor pedig csak ketteseben, mert Diegónak dolgozni kellett menni. A családomról nem sokat sikerült kiderítenem, azonban egyre kevésbé izgatott a dolog. Felipe egyetlen percre sem hagyott magamra, mert szerinte Cali nagyon veszélyes hely lehet számomra, de szerintem csak kamuzott, és csak velem akart lenni ő is, ahogy természetesen én is vágytam a társaságára. És még mi minden másra! A harmadik nap végén, amikor hazakísért a szállodába, olyat tettem a szoba ajtajában, amit előtte soha. Megsimítottam a világ leghelyesebb arcát, a magassarkú papucsban is lábujjhegyen pipiskedve megcsókoltam Felipét. Éreztem, tudtam, hogy ő is akarja, hiszen azon a napon minden alkalmat megragadott egy-egy finom érintésre. Egy domb tetejére vitt fel a motorjával naplementét nézni, ami szerinte ott volt a legszebb az egész világon. Ilyet kizárt, hogy csinál egy pasi, ha nem tetszik neki a lány! Tudtam, hiszen apám ilyen nyálas anyámmal, és ő fülig szerelmes Ameliába, ehhez nem fér semmi kétség.  
És az a csók! Már kétszer is volt barátom otthon, de annyira illúzióromboló volt minden nyálas és béna próbálkozásuk. Már kezdtem azt hinni, hogy én nem tudok rendesen smárolni, egészen Felipe csókjáig. Tökéletes volt minden pillanata – kettőnk száját, nyelvét és talán az egész lényünket egymásnak találták ki. Húsz percet búcsúzkodtunk a hotel folyosóján, majd remegő kezekkel és lábakkal tértem vissza a szobám hétköznapi valóságába.  Míg másnap reggel vártam újdonsült lovagomat – legalábbis nagyon bíztam benne, hogy ő is a lovagomnak tartja magát – megkaptam először apám dühöngő, később anya szelíden kérlelő üzenetét, hogy hívjam fel őket. Csupán annyi választ írtam nekik, hogy semmi bajom és egy perccel sem megyek hamarabb haza, mint Párizsból is terveztem. Ezután kikapcsoltam a mobilomat és várhattam azt a pillanatot, amikor apám egy megvadult oroszlánként felkutatja értem Calit. Mert biztos voltam abban, hogy utánam eszi a fene. Eldöntöttem, hogy addig is minden pillanatot kiélvezek, hiszen sosem voltam még ennyire szabad és boldog.  Felipe halk kopogása elfeledtette velem az összes problémámat, családtagomat és a tetteim következményeit, ha apa megérkezik. Szinte feltéptem az ajtót, annyira vártam az arca látványára, az illatára, amit imádtam, és természetesen a kicsit szégyellős félmosolyára. A nyakába ugrottam, pont ott folytattam a rámenős viselkedésemet, ahol este abbahagytam.   
– Lassíts, rózsaszál! – Imádtam, hogy így becézett.   
– Hiányoztál – súgtam neki, miközben ő messzebbre tolt a testétől.   
– Te is nekem, de fogd vissza magad, mert baromi nehéz visszavenni a tempóból, ha így dugod a számba a nyelvedet!  
– Ne vegyél vissza a tempóból... Légyszi!
Felipe a szememet nézte, éreztem, ahogy pirul el az arcom, pár másodperc után már a fülem is égett, de nem érdekelt. Álltam a tekintetét, mert annyira akartam, hogy ő vegye el a szüzességem, mint még életemben soha semmit.   
– Nana! – A fejét ingatta. – Nem hiszem..., nem hiszem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb ember. Biztos vagyok az ártatlanságodban, elárulja a gyönyörű, piruló arcod és minden mozdulatod. Nem akarok így hozzád nyúlni.
Hirtelen puha lett alattam a föld, vagy talán meg is nyílt. Soha nem érzett szégyenérzet öntött el, vélhetően már nem csak elpirult voltam, hanem lángolt az egész fejem. Égett a szemem, képtelen voltam egyetlen másodpercig is visszatartani a csalódottság és megalázottság könnyeit. Vissza akartam lépni a szobámba, mert mocskosnak éreztem magam, a szüzességem abban a pillanatban nem erény volt, hanem egy gyilkos kór, ami meg akart ölni. Felipe szorosan tartotta a kezemet, nem engedte, hogy hátráljak, talán fel sem fogta, mennyire megbántott a szavaival.
Nem akar hozzám nyúlni sem, annyira undorodik tőlem! – kattogott a fejemben.  
– Nana, ne sírj! – hallottam messziről Felipe hangját, noha ott állt, közvetlenül mellettem. – Mégis, mit gondolsz?  
– Pontosan tudod, mit gondolok – hüppögtem és a mellkasának feszülve taszítottam el magamtól.   
– Te teljesen félreértesz!  
Megrántottam a kilincset, egy lépéssel bent voltam a szobában. Haza vágytam Olaszországba, vagy legalábbis annyira messze életem legnagyobb csalódásától, amennyire csak lehetett.  Felipe nem engedte becsukni az ajtót, betette közé a lábát és a kezét is.   
– Nana, ne viselkedj úgy, mint egy hülye gyerek! Kérlek!  
Ordítani, hisztizni tudtam volna, de életemben először nem ment, teljesen megnémított és megbénított a csalódottság.  
– Nem úgy gondoltam, hogy nem akarok hozzád érni, de egyszerűen nem tehetem.  
Süket fülekre talált Felipe magyarázata, csak zokogtam lehajtott fejjel, miközben ő a csuklómat szorította.  Lassan feljebb kúszott a keze, megsimogatta a hajamat és egy zsebkendőt varázsolt elő a zsebéből.  Tartotta az orromhoz, míg én fújtam és hüppögtem. Ezen a ponton tényleg olyan voltam, mint valami idióta gyerek. Váratlanul Felipe szája rátalált az enyémre, annyira eszméletlen jó volt a csókja, mint előző este. Belefeledkeztem egy pillanat alatt, már a keserű csalódottság sem tudta elrontani a pillanatot. Teljesen elvesztettem önmagam és a valóságot a karjai között. Néha mély levegőket szívott a tüdejébe, fogalmam sem volt miért, kizárólag az érdekelt, mikor tér vissza ajka az enyémre.   
– Nana, már érted?   
– Nem! – vágtam rá, hiszen tényleg nem értettem. Remegett, a mellkasa szaporán emelkedett, a szeme pedig feketén izzott, mint egy különleges gyémánt.  
– Annyira kívánlak, hogy megőrülök tőle, ennek ellenére nem lehetek én az, aki elveszi az ártatlanságodat.   
– Miért?  
Újra a sírás a fojtogatott.   
– Mert rövid időn belül meggyűlölnél érte, hidd el!   
– Nem! – kiállottam fel és a nyakába fúrtam magam.  
Egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy megtöröm az ellenállását. Eltoltam a testét magamtól, de csak azért, hogy a spagettipántos hálóingemet levegyem. Nem viseltem alatta csak egy apró bugyit, szerencsére a legszexibb darabot azok közül, amit hoztam. A hálóing hang nélkül esett a földre, a csönd és az izgalom dübörögve lüktetett a fülemben. Remegve bámultam Felipe arcát, le sem tudta venni rólam a szemét, én meg küzdöttem a szégyenérzettel és próbáltam minél magabiztosabban állni előtte majdnem teljesen meztelenül.   
– Gyönyörű vagy – súgta, mielőtt hozzám lépett és magához rántott.  A csókja már nem volt óvatos, ismerkedő és udvarias. Harapta, szívta a számat, utána a nyakam és mellem következett. Akkor kezdtem csak igazán remegni, mindenem lüktetett és bizsergett a bugyimban. A testem minden pontját végigcsókolta, nedves, forró és sajgó nyomot hagyva maga után.  Lefektetett az ágyra, a tárcájából egy ezüst színű csomagot vett elő. Elpirultam a ténytől, hogy én még a védekezésre sem gondoltam, annyira akartam ezt az egészet.   
– Nana, biztosan ezt akarod? – kérdezte Felipe szinte kétségbeesve.   
– Igen – feleltem remegő és rekedt hangon.  
Elkezdte lehámozni magáról a ruhadarabokat, gyönyörködtem minden újonnan kivillanó testrészében. Tökéletes, tejeskávé színű bőre volt, nyúlánk és szálkásan izmos teste. Amikor az alsónadrágja is lekerült, visszatartottam a lélegzetemet és elkaptam róla a tekintetemet.  Felipe teljesen meztelenül lépett az ágy mellé, komótosan lehúzta a bugyimat, én meg egy pillanatra elbizonytalanodtam. Először győzte le bennem a félelem a vágyat, mióta belekezdtünk az egészbe. Mégsem szóltam semmit, hagytam, hogy újra felfedezze a testemet. Nem sietett, néha halkan nyögött fel, miközben a nyelve a bőrömet szántotta. Dicsérő, magasztaló szavakat mormolt a combom felett, végül azon kaptam magam, hogy a félelmem lassan felváltotta az odaadás és az izgató érzések. Felipe az érzékeny pontomhoz érve szinte mocskos dolgokat művelt velem a szájával és a nyelvével. El sem tudtam képzelni, hogy ez ilyen érzés lehet. Lázasnak éreztem magam, elképesztően lüktetett mindenem, izzadni kezdtem, ugyanakkor remegtem és önkéntelenül is sikítottam. Végül teljesen szétestem, darabjaira hullott szét a testem. Francesca mesélte, milyen az orgazmus egy fiúval, de én teljesen másnak képzeltem. Ez sokkal intenzívebb és különlegesebb volt, mint amire számítottam.   
– Csodálatos vagy, rózsaszál! – súgta a fülembe Felipe, miközben rám feküdt.  
Még remegett a testem, mikor lassan belém hatolt. A feszítő, fájdalmas érzést feledtette velem tüzes tekintete, ahogy a szemembe nézet, szinte egy pillanatra sem engedte el a tekintetemet. Rövid idő alatt hozzászokott testem a változáshoz, és egész más érzések rohantak meg. Eszméletlen volt nézni Felipe élvezetét, szinte izgatóbb volt, mint a saját gyönyöröm. A csúcson átjárt a szerelem, a szomorúság és a boldogság egyvelege, ami egy könnycseppet csalt ki a szememből.  

Ötödik

Egyetlen nap. Mindössze ennyi jutott nekünk ketteseben, amikor apám és anyám megérkezett.  Felipe a szeretkezésünk után elvitt reggelizni, majd kimentünk a városból, egy kis patakban fürödtünk és a partján heverésztünk, egyetlen emberrel sem találkoztunk egész nap. A lovagom teljesen más lett, kinyílt és minden vívódás nélkül kimutatta számomra, mit érez irántam. Hazafelé fura ételeket ettünk egy nem túl igényes büfében, de igaza volt Felipének, minden isteni finom volt.  
Életem legboldogabb napja volt, egészen este nyolc óráig, amikor megérkeztünk a hotelbe. Már a szálloda előtt álló két nagy terepjáró gyanús volt, de a hallban megpillantottam Manuel eltéveszthetetlen alakját, akkora volt, mint a gardrób szekrényem, ebből tudtam, hogy apám megérkezett. Éles tekintettel meredt rám, majd Felipét egyenesen megölte a pillantásával. Nagyot sóhajtottam, éppen elég volt az apám fojtogató őrködése felettem, az alkalmazottai rosszallását már évek óta nem tűrtem.   
– Nana, azonnal menj fel a szobádba! – parancsolt rám és megfogta a karomat.   
– Engedj el! – csattantam fel hangosan.   
– Vegye le róla a kezét!  
Felipe a segítségemre próbált sietni, hiszen semmit sem értett az egészből, de Manuel a mellkasára tette a hatalmas kezét és megállította.   
– Jobb, ha most azonnal elhordod magad, barátocskám, míg van lábad! – förmedt rá Felipére. 
– Manuel – kiáltottam fel újra, már a sírás fojtogatott. – Húzz el innen a francba, mégis mit gondolsz? Felmegyek apámhoz, de Felipe is velem jön. Hagyj már békén!
Kirántottam keze szorításából a karomat, megfogtam Felipe ujjait, és a lift felé vettem az irányt.   
– A te szobádban vannak – morogta Manuel, mielőtt beszálltunk a liftbe.    
– Nana, mi volt ez a jelenet? Ki ez a baromarcú orángután?  
A helyzet súlyossága ellenére is elvigyorodtam a hasonlaton.   
– Manuel az apám egyik alkalmazottja, ismerem őt, mióta az eszemet tudom. Nem olyan durva, mint amilyennek látszik.  
Nem volt időm a további magyarázkodásra, pedig jobb lett volna felkészíteni Felipét az apámmal való találkozásra. Mert, ha Manuelt félelmetesnek találta, akkor nem igen volt felkészülve a dühös Lazaróra. Cseppet sem csodálkoztam, hogy anya és apa a szobámba ültek, hiszen apám bármit el tudott intézni, ha volt elég motivációja.
– Hát itt vagytok – léptem be a lehető legnagyobb bátorsággal a helyiségbe.
A szüleim mellett Tito szúrós tekintetével is szembe kellett néznem. Szóval teljes riadót fújtak, a testvéreim és a birtok intézőjét kivéve mindenki eljött utánam.   
– Nana, mégis mi… – kezdte apám emelt hangon, de anya egyetlen mozdulattal leállította.   
– Ki ez a fiatalember? – kérdezte anya.
– Felipe, a barátom – feleltem magasra szegett állal.  Bíztam benne, hogy nem javít ki és nem éget le mindenki előtt, és legfőképpen abban bíztam, hogy töri darabokra a szívemet.   
– Nos, Felipe, szeretnénk a lányunkkal négyszemközt beszélni. Tito, menj ki te is, kérlek, Nana barátjával együtt.
Anya hangja ugyan nyugodt volt, de láttam az arcán a feszültséget a szemében pedig az aggodalmat.   
– Felipe nem megy sehova, előtte is beszélhetünk, hiszen a barátom.  
Felipe csöndben állt, tüzes tekintettel méregette apámat, de továbbra sem ellenkezett.   
– Mégis mióta ismered, két perce? – üvöltött fel apám. – Kifelé, kis taknyos, veled később számolok! Tito, menjetek, és intézzétek Manuellel a hazautat, szólok, ha indulhatunk.  
Tito elhagyta a szobát, szerintem még örült is, hogy nem kellett tovább a szánalmas családi drámánkat néznie. De legnagyobb örömömre Felipe nem mozdult mellőlem. Továbbra is csöndben állta apa gyilkos tekintetét.  Számomra végtelennek tűnő hosszú csend következett be, mind a négyen egymást mustráltuk, és persze tudtuk, hogy egy időzített bombán ülünk, ami hamarosan robbanni fog.
Ekkor kopogtak az ajtón, apa két dühös lépés után szinte feltépte a zárat, szerintem ő is azt hitte, hogy Tito vagy Manuel az, de egy ismeretlen férfi lökte be az ajtót apámmal együtt, majd bevágta maga után. Ősz hajszálaitól, ezüstös haja volt, a barna szeméből sütött a gyűlölet és a feszültség. Fegyver tartott a kezében, a döbbent csendet az idegen pasas törte meg.  
– Felipe, gyere ide! – Egy lépest tett a szoba belseje felé, mire a szerelmem is közelebb lépett hozzá. – Szép munka volt, fiam!
Munka? Már nem értettem semmit.   
– Ki a fasz vagy te? – köpte apám.
Az agyam kezdte felmondani a szolgálatot. Olyan dolgokon kezdtem agyalni, hogy anya sosem engedi apát otthon ilyen csúnyán beszélni.  
– A nagy Lazaro Kahlo – röhögött fel kényszeresen a pasas. – Több, mint egy évtized után végre visszamerészkedtél Kolumbiába. Talán nem is baj, hogy ennyit kellett várnom, a bosszú annál édesebb lesz. De előbb elmondod szépen, mi történt a nagybátyámmal, mert biztosan tudom, hogy téged üldözött, amikor eltűnt a családdal és az emberei javával együtt.  
– Honnan tudjam, ki a nagybátyád, mikor azt sem tudom, te ki a franc vagy?  
Az idegen férfi közelebb lépett apuhoz és a pisztoly csövét a homlokához nyomta. Felsikítottam, végre visszatért a hangom, mert eddig csak tagadásban lévő tudatommal karöltve álltam a helyiség közepén.  Anya átkarolta a derekamat, nem engedte, hogy apához fussak, én meg csak azt kántáltam kiabálva, hogy ne!  
– Vagy inkább a lányodat és a feleségedet nyírjam ki előbb, akkor megeredne a nyelved?  Felénk fordította a fegyvert, de Felipe közénk lépett.  
– Ne csináld, Juan! Nanát nem bánthatod!
– Takarodj az útból, fiam! Te már elvégezted a feladatodat, magadba bolondítottad a lányt, most én jövök.  
Nem lehet elmondani mit éreztem abban a pillanatban. Bár az egész világom hatalmas kérdőjelekkel tarkított kuszaság volt, egy dologban mégis biztos lehettem – hatalmas hibát követtem el.  
– Én voltam – hallottam apám hangját, de idegennek hatott. – Én öltem meg Garrót és az egész kibaszott klánját.
Apu engem nézett, hirtelen mély ráncok ültek ki az arcára. Szeme fájdalmat és bizonytalanságot tükrözött, emlékek rohantak meg, hogy mikor láttam utoljára ilyen elesettnek... Fázni kezdtem, mint kicsi koromban egy pincében, ott volt velem Amelia is, pontosan úgy ölelt át, ahogy most is. A félelem és rossz érzés szétáradt a testemben, alig bírtam visszatartani az öklendezést. Megrészegített a múlt és jelen közt cikázó gondolatok és emlékképek tömkelege.
– Apa – nyekeregtem sírva, az apám végtelenül szomorú szemét bámulva.
Haza akartam menni, azt akartam, hogy apu újra bújjon be mellém az ágyamba. Már nem akartam felnőtt lenni, nem akartam szerelmes lenni egy szemétbe, aki csak átvert, azért, hogy megölhesse a családomat.  
Mivel Felipe továbbra sem mozdult, apa kihasználta az alkalmat és nekiesett a pasasnak. Ledöntötte a földre, két kézzel szorította a fegyvert tartó csuklóját. Dulakodás közben Felipét is elsodorták, már mindhárman a szőnyegen dulakodtak. Nem is tudtam kivenni mi történik, csak sikítottam és hasztalan próbáltam anya öleléséből szabadulni. Végül egy éles hang dörrent, tudtam, hogy a fegyver elsült, de nem láttam, mi történt. Ekkor Manuel és Tito rontottak be a szobába, rávetették magukat az idegenre és Felipére, én meg anyával apához rohantam. Őt találta el a golyó, könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt. Bocsánatot kértem tőle százszor egymás után, teljesen elszállt az agyam. Nem fogtam fel semmit abból, amit mondanak nekem, csak apám bocsánatáért könyörögve kapaszkodtam a nyakába. Akkor ténferegtem vissza a valóságba, amikor ő maga rázott meg a vállamnál fogva.
– Nana, kicsim! Semmi baj, csak egy horzsolás. Hallasz, kincsem?  
Bólogatni kezdtem, mire felfogtam a hallottakat.  
– Vigyél haza, kérlek – zokogtam, és visszabújtam a karjaiba.  

Hatodik

A gép monoton búgása bántotta a fülemet, ami továbbra is zúgott. A fegyver hangja, Nana sikoltozása és könyörgése felváltva visszhangzott bennem.  
– Térj vissza te is! – hallottam Amelia vékony hangját.   
– Ezer dolog miatt szeretlek, de az egyik biztosan az, hogy mennyire erős vagy – vallottam be neki.  
Csak édesen mosolygott rám, miközben kitárta felém a karját. Mellé ültem, magamhoz húztam és összeölelkezve néztük az alvó lányunkat.   
– Szerinted meg fog bocsájtani?  
Ez volt a legnagyobb félelmem, azon kívül, hogy sosem akartam még egyszer olyan helyzetbe keveredni, amikor nem tudom megvédeni a családomat.   
– Szerintem már meg is bocsájtott, és inkább ő aggódik most emiatt.   
– Borzasztó volt ilyen állapotban látni, Korfun is ilyen sokkos állapotban találtam rá… – elhallgattam egy pillanatra. – Akkor megfogadtam, hogy ez nem történhet meg még egyszer.   
– Ez már nem a te választásod volt, Lazaro. Nana, ha elfogadjuk, ha nem, felnőtt. Saját döntéseket hoz, amelyeket eljön az idő, hogy csak el kell fogadjuk, nem bírálhatjuk felül.  
– Tudom.   
– Tudod, de nem fogadod el.  
Mosolyogva nézett fel a mellkasomról, egyenesen a szemembe fúrta gyönyörű tekintetét, majd megcsókolt. Gyengéden és édesen, pont, ahogy szeretem.   
– Kicsit déjà vu érzés itt ülni veletek egy magángépen.  
Amélia felhorkant, mielőtt válaszolt:
 – Korfu óta nem ültünk magángépen, és ha jól emlékszem, akkor Nana az én ölembe aludt, én pedig biztosan nem bújtam hozzád.   
– Pedig már akkor is ezt kellett volna tenned, fölösleges időpocsékolás volt a közös életünkből az a pár hét. – Amelia kuncogva csípett a combomba. – Én egyébként is akartam bérelni egy gépet, amikor Tájföldre utaztunk nyaralni, te nem engedted.   
– Mert fölösleges lett volna, most is csak a szükség szülte ezt a helyzetet.  
Nana megmozdult, de csak jobban beleburkolózott a takarójába és nyugodtan aludt tovább.  
– Remélem, kiheveri a történteket – súgtam. – Utálom, hogy megint marja a gyomrom a lelkifurdalás és a tehetetlenség. Nem tudom, hogyan tudnék segíteni neki.   
– Szeresd, ahogy eddig. Erős lány, mint az apja, nem lesz semmi gond. Szeptemberben elköltözik Firenzébe, történelmet és művészettörténetet tanul majd az egyetemen, amiért annyit küzdött az elmúlt években. Sétál a kedvenc palotája kertjében, ahogy ismerem, minden nap. Talán majd egy bölcsészhallgató elcsavarja a fejét, vagy talál egy igazi rosszfiút.  
Amelia halkan nevetett, de én nem találtam annyira viccesnek. Felipe életét is csak az mentette meg, hogy a lányom és a golyó közé állt, egyébként biztosan kinyírtam volna.    
- Meséld el, mi történt köztük!
Nana nem engedte ki Ameliát a szobából, míg beszélt a kis patkánnyal, aki átverte. Engem kiküldött, jól sejtette, hogy én tuti nem hagyom szó nélkül a történteket.
- Felipe tényleg beleszeretett Nanába, nem akarta bántani, de a bosszú, amire nevelték, mégis győzedelmeskedett az érzései felett, és elárulta a pasasnak, holt talál téged majd.
- Kis szaros – vágtam közbe.
- Ugyan, Lazaro! Ő is csak olyan áldozat, mint te vagy bármelyik fiatal, aki Caliban él. Garro fizette a tanulmányait, mert eszes, okos gyerek volt mindig is. A szülei meghaltak már kicsi korában, ezért amikor Garro és a családja eltűnt, Juan vette magához és nevelte fel. Táplálva benne a gyűlöletet irántad és minden Kahlo iránt.
- És Nana mit mondott neki?
- Soha többé nem akarja látni és nem bocsájt meg neki.
- Helyes!
- Nem ismerős neked ez valahonnan?
- Mi? Nem!
- Dehogynem! Én is pont ezeket a szavakat mondtam neked, és én is belehaltam, mikor kimondtam, ahogy a lányunk is.
- Gondolod, folytatni fogják ezt a kapcsolatot?
- Nem tudom, szerintem kicsi rá az esély, de ez nem is a mi dolgunk. Én csak azt akarom, hogy Nana boldog legyen, ahogy Battista és Aurora is.
Szorosabban öleltem át a feleségemet, nem törődve a sajgó sebbel a karomon. A mellkasom teljesen összeszorult az iránta érzett szeretet miatt. Ezredszer is hálát adtam a sorsnak, hogy ő volt Nana tanítója, és azért is, hogy magammal vittem az alaszkai kisvárosból egy életre szóló utazásra.

VÉGE