Kahlo, a rosszfiú című regényem 2019. augusztusában jelent meg. 
Ha szeretnél beleolvasni, alább találsz két rövid részletet! Ha többet szeretnél tudni az írásaimról és rólam, csatlakozz hozzám a Facebook oldalamon!  

FÜLSZÖVEG:

Kiszállhat ​valaki élve egy drogkartellből?
Lazaro Kahlo a kolumbiai drogpiac legnagyobb klánját vezeti – de nem választotta, hanem véreskezű apjától örökölte ezt az életet. Miután feleségét közvetlenül a kisbabájuk születése után meggyilkolják, Kahlo számára egyetlen életcél marad: meg kell óvnia lányát attól a világtól, amelyben ő is felnőtt és él.
Hat éven át sikerül eltitkolnia a világ elől, hogy a csecsemő túlélte a támadást, Nana Kahlo a legszigorúbb biztonsági intézkedések között él Alaszkában, édesapjától távol. Egy napon azonban felfedik kilétét, s Kahlónak ki kell menekítenie gyermekét Amerikából.
Hol lesznek biztonságban?
És ki lesz, aki a megbízható dadát helyettesíteni tudja?
Amikor Kahlo ezeket a problémákat megoldja, még mindig ott marad számára a kérdés: ki árulta el kislánya, Nana létezését és lakhelyét? A férfi további támadástól tart, ugyanakkor a kartellből való kiszállást is le akarja zárni.
Kahlo haditervet készít. Csak egy tényezővel nem számol: hogy Korfun megízleli a valódi szerelmet.

Kalandokkal, fülledt erotikával és fordulatokkal teli történet menekülésről, vérbosszúról, családról, titkokról és szerelemről.

Első részlet

Miközben a zápor miatt lehajtott fejjel baktatok a járdán, elsötétített ablakú terepjáró áll meg mellettem. Kinyílik a hátsó ajtó, ami mögött legnagyobb meglepetésemre Lazaro Kahlo ül.
– Jó estét, Miss Watson!
Hangja mély és reszelős.
– Jó estét! Valami baj van? – kérdem bizonytalanul.
Megszólal a fejemben a vészcsengő.
Biztosan Nanával történt valami!
– Úgy is mondhatjuk – feleli, de teljesen higgadt marad. – Megtenné, hogy beszáll?
– Én… nem, ne haragudjon, de tényleg nem ismerem magát – habogok. Kétségbeesve kémlelem körbe a környéket, de az utca teljesen üres.
– Pablo! – vakkantja Mr. Kahlo.
Egy, a húszas évei közepén járó fiatal férfi pattan ki a vezetőülésből, és mire egyet pislogok, már szorosan mögöttem áll.
– Szálljon be, kérem, Miss Watson! Nem esik bántódása, ígérem! – próbál meggyőzni szép szóval Kahlo. – Feltétlenül beszélnem kell magával!
– Nem! – nyögöm ki remegő hangon újra. – Szálljon ki, ha mondani akar valamit!
Mr. Kahlo szeme először fenyegetően megvillan, amitől majdnem összecsinálom magam, de végül kelletlenül kiszáll a hátsó ülésről.
– A segítségére van szükségem, de nem beszélhetnénk meg ezt az autóban? – Mérgesen az ég felé mutat. – Így bőrig ázunk mindannyian.
Gondolkodom még egy kicsit, majd mivel nekem sem esik jól a hideg eső, amit a szél az arcomba hord, és végül is ez a pasas tényleg Nana apja, beleegyezően bólintok. Lazaro előre enged, utána ő is mellém huppan.
– Miben segíthetek? – térek a lényegre azonnal. A kocsi túl szűk ennek az erős, magas férfinak. Vagy csak nekem túl kevés a köztünk lévő távolság.
– Azonnal el kell utaznunk a lányommal, és szükségem van egy nevelőnőre Nana mellé.
– Miért, Maria nem tud önökkel utazni? – nyögöm ki az első kérdést, ami eszembe jut, de még legalább két tucatot fel tudnék sorolni.
– Nem… Haza kellett mennie Kolumbiába.
Kahlo várakozva néz rám, fel sem foghatom, hogyan gondolhatja komolyan ezt az egészet.
– De én nem mehetek el sehová, Mr. Kahlo. A munkámat, a házamat nem hagyhatom itt csak úgy.
Gondterhelten masszírozza meg a halántékát, rövid töprengés után újra a szemembe néz.
– Az iskolában tudják helyettesíteni, a háza meg így is, úgy is üresen áll. Kérem!
Kinyitom a számat, de csak némán tátogok, a felháborodástól nem találom a szavakat. Közben Lazaro int a pasasnak, akit az előbb Pablónak hívott. Azonnal tudja a dolgát, beszáll ő is mellénk, így a két férfi teste közé szorulok. Rettenetes félelem szorítja a mellkasomat.
– Engedjenek ki, kérem! – suttogom a rettegéstől elvékonyodott hangon.
– Velünk kell jönnie, Miss Watson! Tényleg nagy szükségem van most magára.
Ellököm a fiatal férfi karját, az ajtókilincs felé nyúlok, de Pablo nem enged. A dulakodásban elejtem a kezemben szorongatott zacskót; hallom a benne lévő almák és paradicsomok tompa puffanását, úgy gurulnak szét az autóban, mint valami vidám kislabdák. Sikítok, de Pablo szorosan befogja a számat egy kendővel. Édes, émelyítő illat lepi el az orromat. Az egész művelet nem tarthat tovább öt másodpercnél, elképzelem magunkat kívülről, ahogy Palmer egyetlen lakosa sem veszi észre a sötét terepjárót, meg hogy éppen elrabolják az egyik előkészítős tanárt. Sikítani vágyás és sírás felváltva fojtogatja a torkomat.
– Később… mindent… elmagyarázok… Velünk… kell… jönnie – hallom Mr. Kahlo hangját valahonnan távolról.
– Nem megyek sehova – motyogom erőtlenül.
Már nem is ellenkezem, úgyis erősebbek nálam, én pedig meg sem tudok mozdulni. Erőtlen sikolyom egy kismacska nyávogásává szelídül, majd egyik pillanatról a másikra mély, pihentető álomba szenderülök. Az utolsó emlékem az, ahogy félre csuklik a fejem, egyenesen Lazaro Kahlo mellkasára.

Második részlet

Mary sétál elő a szobák felől, maga után rántva Ameliát, aki rögtön összeesik a földön. Az arca véres és ütésnyomok éktelenkednek rajta, a szája cserepesre száradt. Nyári ruhája több helyen elszakadt, kitűnnek melle dombjai, a karján és a lábán is kék, illetve zöld nyomok árulkodnak a bántalmazásáról. Belepusztulok a látványába.
– A tanárnőcske igen tetszetős darab, remélem, nem bánod, hogy játszottam vele egy kicsit, amíg te távol voltál!
Amelia a fejét rázza, de megszólalni nem képes. Potyog a könnye a földre, én meg elveszítem minden józan eszemet, és üvöltve ugrok Garrónak. De mielőtt az első ütés betalálhatna, a legnagyobb gorilla odaugrik és a fegyver csövével halántékon vág. Tehetetlen zsákként esek össze. Pablo a segítségemre siet, így ő is kap egyet a tarkójára.
– Ne szórakozz velem, te szaros! – üvölt rám Garro. – Fogd fel végre, te hülye, hogy véged van. Neked is és a családodnak is!
Amelia még mindig ugyanabban a pózban, összegömbölyödve sírdogál. Ijedten nézi, mit művelnek velem.
– Én soha nem ártottam neked – nyögöm. – Nem álltam bosszút rajtad hat éve, amikor minden lehetőségem megvolt rá.
– Kinyírtátok az egyetlen fiamat és a legjobb embereimet!
Odalép hozzám és arcon köp.
– Az az apám volt, te is nagyon jól tudod! – kiáltok rá. – És azt is, hogy azért csinálta, mert megpróbáltál lelövetni New Yorkban!
Félve pillantok Ameliára – soha nem akartam ezt elmondani neki, nem akartam, hogy az ilyen szarságok összetörjék az ő egyszerű világát –, de amit a szemeiben látok, sokkal fájóbb, mint gondoltam. A megvetés és a fájdalom felváltva villan fel élettelen tekintetében. Látom, hogy megtörték az elmúlt órákban, nem is merem elképzelni, mit tettek vele.
Azt hittem, már minden kínt megéltem az életem során, de tévedtem. Az a tehetetlenség, hogy nem tudom megvédeni a lányomat és a szerelmemet, felülír minden eddig átélt földi szenvedést. Beleőrülök a tudatba, hogy Nanát is bánthatták. Garro kétségtelenül azzal tud a leginkább bántani, ha a szemem láttára öli meg a két embert, akiket mindennél jobban szeretek.
– Tudod, Lazaro, akkor kicsit elégedett voltam, amikor sikerült a feleségedet megöletnem, annak ellenére, hogy a porontyod megúszta. Úgy voltam vele, előbb-utóbb úgy is megtalálom, és úgy csak érdekesebb lesz, ha közben növekszik a kis kurva, és megszereted – nevet gúnyosan.
– Nem beszélhetsz így a lányomról! – üvöltöm, és felülök.
– Úgy beszélek, ahogy akarok – sziszeg Garro. – Te vagy a gyerekgyilkos!
– Miért nem érted meg? Én nem bántottam a fiadat!
– Leszarom! Az öreged, vagy te? Mindegy! Nekem aztán teljesen mindegy, hiszen az apád fia vagy. Megérdemled, amit kapsz!
– Én sosem voltam igazán az apám fia! – vitatkozom. – A saját kezemmel öltem meg, amikor már nem bírtam elviselni a sok hülyeségét és a megbomlott elméjét. Te és ő viszont egyformák vagytok! Igen. De én soha nem voltam olyan, mint ti!
Garro odalép mellém. Teljes erejéből belerúg a gyomromba. Amelia újra elsírja magát.
– Azt hiszed, te különb vagy, mint mi? Te is csak egy drogkereskedő vagy! Illetve nem! Igazad van, te egy puha pöcsű szarházi vagy, aki nem bírja ezt az életet!
Még egyet rúg rajtam, csak hogy megerősítse a mondandóját.
– Igen, én különb vagyok, te meg egy ostoba fasz – köhögöm. Abban reménykedem, hogy ha magamra haragítom, nem foglalkozik senki mással, és talán Pablo tesz valamit, vagy Isten megsegít, vagy… nem is tudom már, miben reménykedem.
– Hagyja abba! – sikítja Amelia a következő rúgás után. – Hogyan lehet ilyen kegyetlen valaki?
A bordáim minden lélegzetvételnél éles fájdalmat okoznak, mintha kések sorát szúrnák belém. Mégis felülök, hogy ne látszódjak gyengének.

Ha tetszett, ITT tudod megrendelni e-bookban!